Látok néhány érdekes és teljesen logikusnak ható trendet a szakemberválasztásnál ill. kliens/páciens-fogadásnál, ami a valóságban félrevivő vagy akár kifejezetten káros is lehet. Néhányról szeretnék pár gondolatot megosztani neuroadaptív rendszerszemléletű szupervíziós szemüvegemen keresztül.
Többen kérdezik tőlem kíváncsisággal vagy épp bizalmatlanul: „Amikor az idegrendszerről, a test feszültségéről, inekomplett stresszreakciókról vagy a traumák testi lenyomatáról beszélsz egy coaching ülésen, tulajdonképpen nem terapeutáskodsz?”
Ez a kérdés pedig teljesen természetes, sőt, kifejezetten üdvözlendő a mai marketingszövegek uralta világban. A segítő szakmák piacán ugyanis tapasztalható egyfajta etikátlan összemosódás és sajnos valóban sokan nyúlnak mélylélektani vagy klinikai területekhez anélkül, hogy a megfelelő módszertani és klinikai háttérrel rendelkeznének. A kérdés tehát jogos, a kompetenciahatárok tisztázása pedig elengedhetetlen az ügyfelek biztonsága érdekében.
Felelős szakemberként világosan vallom: a neuro-szomatikus coaching Magyarországon is egyre inkább a modern segítői praxis, üzleti élet és személyes fejlődés logikus, tudományosan megalapozott vonalává válik, de ez nem a pszichoterápia kijátszása vagy olcsó utánzata.
A coaching és a pszichoterápia világában évtizedek óta dominálnak a kognitív és verbális alapú megközelítések. A „mi a problémád?” és a „mi a célod?” kérdésekre épülő narratívák, eszközök és analitikai módszerek alapvetően határozzák meg a fejlődésről alkotott képünket.
Azonban egyre több tapasztalat mutat rá arra, hogy a kognitív (logikai, analitikai) megközelítés alapján várt adaptív neuroplaszticitás sok esetben csupán egy újabb coping (megküzdési) mechanizmus kialakulását teszi lehetővé, ahelyett hogy valós, rendszerszintű transzformációt hozna létre.

