Látok néhány érdekes és teljesen logikusnak ható trendet a szakemberválasztásnál ill. kliens/páciens-fogadásnál, ami a valóságban félrevivő vagy akár kifejezetten káros is lehet. Néhányról szeretnék pár gondolatot megosztani neuroadaptív rendszerszemléletű szupervíziós szemüvegemen keresztül.

“Olyan, mint én...”

Az első részben az “olyan mint én” illúzióját szeretném körbejárni. Meglepő lehet, de van, hogy a hasonlóság és a “kémia” nem is arról szól, amiről hisszük, hogy szól. És ennek szintén neurológiai alapja van. Amikor valaki személyiségében, viselkedésében, valamilyen jellegzetességében hasonlít hozzád, az első gondolatod az lehet, hogy “ő biztosan meg fog érteni!”. És lehet, hogy így is lesz. Azonnal “összekattantok”, mert megvan a közös hang, stílus, stb. Mindez a megértettség és elfogadottság élményét adja, ami rettentő fontos a segítői folyamatban. Ez pedig segít megnyílni és el is visz egy darabig a segítői folyamatban.

DE…

Van egy érdekes árnyoldala is: Aki nagyon hasonlóan gondolkodik, viselkedik, illeszkedik és hasonló perspektívából látja a világot, annak simán lehetnek hasonló mintái, sémái, coping-jai, triggerei és vakfoltjai is. Egy ”hasonszőrű emberrel” rendkívül harmonikus, áramló, megerősítő kapcsolódás jöhet létre, amiből (egy idő után) pont az fog hiányozni, amitől érdemben fejlődni fogsz: az új perspektíva, rálátás a vakfoltokra, a sémáid, mintáid, coping-jaid hiányának/validációjának megtapasztalása, a konfrontáció és a növekedéshez szükséges konfliktus vagy frusztráció.

Egy ilyen hasonlóság-alapon működő, áramló folyamatban a segítő csak addig tud segíteni, amíg szakmai tudása által képes egy új megértést hozni. De mihelyst a tudást és megértést változásra kéne váltani, valahogy elakad a folyamat. Két nagyon megértő ember vekenghet hónapokig (évekig?) ugyanazon az elakadáson csak azért, mert pl. közös a vakfoltuk. Tehát a “kémia” egyrészt fontos, másrészt nem feltétlen segítség! Akár kliensként, akár segítő szakemberként olvasod ezt, van, hogy pont az ismerős mintád felfedezése és validálása által akarja fenntartani az idegrendszered a biztonság illúzióját. És ez a virtuális biztonságérzet tart benne az elakadásodban.

Van, hogy azért keresel olyan szakembert vagy fogadsz sok olyan klienst, mint te, mert tudattalanul kerülöd a konfrontációt és a saját kognitív torzításaidra való őszinte ránézést. (Így védi magát az idegrendszered a változástól.) És kapaszkodj, mert van, hogy azért “nem érzed a kémiát” egy segítővel vagy klienssel, mert az idegrendszered veszélyesnek érzi a konfrontációt a biztonságot adó, de fejlődést ellehetetlenítő mintáddal.

Egy megdolgozott személyiségű, szupervízióba járó segítőnél erre kisebb az esély, mert még ha hasonló személyiség is, ő már megdolgozta azt, amitől vak lenne a helyzetedre.

Viszont, ha a segítőd “nagyon olyan mint te”...

"megvan a kémia" és “minden szipi-szuper”, valahogy mégsem jön a fejlődés: az mindkettőtök számára visszajelzés:

• A szakembernek arra, hogy elérte a limitjét, és egy vakfolt körül kering tudattalanul.

• Számodra pedig az, hogy esetleg egy más (személyiségű, megdolgozottságú) segítővel is érdemes lehet ránézned az elakadásodra.

Ha szakember vagy... 

gondold végig a klienseiddel/pácienseiddel való kapcsolatodat ebből a szemszögből is. Vajon hol limitálta a kliens fejlődését a te vakfoltod? Bármelyik oldalon vagy, érdemes átgondolni, miről is szól nálad a kémia…

“Tudja, mit élek meg, ettől hiteles…”

Aki segítőt keres, gyakran olyan szakembert szeretne, aki maga is érintett abban, ami az ő problémája. Ez logikusnak hangzik. Sőt kifejezetten praktikusnak, hiszen sokszor kevesebb magyarázatot igényel, mint egy nem-érintett személy. Ilyenkor gyorsan jön a “kémia”, a megértettség-érzés és egy olyan közös pont mentén történő kapcsolódás, ami segíti a terápiás/segítői szövetséget. Akár kiváló booster is lehet a segítői kapcsolat elején, ha a segítő is átment azon, amin én, hiszen a bizalomépítés és kapcsolódás fázisa nagyon le tud rövidülni.

Ami viszont igazán érdekes, hogy ilyen esetekben szinte kivétel nélkül kapcsolódik egy holdudvarhatás (Halo effect) is: ez pedig a hitelesség. Ugyanis attól, hogy valaki ugyanazzal küzd(ött), mint én, és most úgy tűnik, hogy jól van, az nem jelenti azt, hogy valóban feldolgozott, megdolgozott történetről beszélünk.

1. Példa

Az, hogy valaki érzelmi evő és túlsúlyos volt, most pedig kisportolt, fegyelmezett ember, jelentheti azt, hogy valóban feldolgozta az evészavara mögött álló traumát, kijött egy toxikus kapcsolatrendszerből, megtalálta az egészséges testmozgás legtesthezállóbb formáját és kiegyensúlyozott életet él… VAGY Jelentheti azt, hogy az érzelmi evés mögötti érzelmi feszültséget átvitte az edzésbe és fegyelmezett kontroll-gyakorlásba, de nem történt érdemi változás a belső mintáiban, sémáiban, működésében. Egyszerűen ugyanarra a problémára egy másik, társadalmilag elfogadottabb, esztétikusabb, vagy akár ünnepeltebb megküzdési mechanizmust alakított ki.

2. Példa

A segítő krónikus betegséggel él, tudományosan megalapozott módszerekkel diétázik, mozog, meditál, stb., mert kialakította a saját, megváltozott egészségi állapotához tartozó kiegyensúlyozott életét… VAGY Tudományos kapaszkodók alapján a keretek kontrollálása által keres a belső bizonytalanságához valamilyen stabil pontot, de a keretek és kontroll nélkül képtelen az érzelmi biztonságát menedzselni.

És lehetne folytatni…

Szóval ha segítőként átmentél egy nehéz helyzeten...

...felálltál és kijöttél belőle, azért abszolút jár a hatalmas respect! Viszont, ha nem történt a témában érzelmi feldolgozás és érdemi belső munka, akkor “csak” egy más megküzdési módra váltva menedzseled az elakadásodat. És értsd jól: Egy egészségesebb coping is jobb, mint a rossz helyzet! Tényleg elismerés illet azért, amit végigcsináltál! De jó, ha tudod: van magasabb szintű megoldás!

És segítőként van még egy fontos tényező: amikor a kliensed témája a te témád is, létrejöhet egy párhuzamos folyamat, ahol összefolyhat a te megélésed és a kliensé. Az indulatáttételek és viszontáttétek lavinája indulhat meg, akár észrevétlenül is, ezért ilyen eseteket és folyamatokat minden esetben érdemes szupervízor mellett, szakmai szupervízióban kísérni.

Ha páciensként/kliensként keresel segítőt...

és fontos számodra a hitelesség, az első konzultáción kérdezd meg tőle, hogy hol tart most a közös témátokkal? Hogyan dolgozott/dolgozik rajta? Kihez fordul most, amikor nehézségei vannak a témájával?

És ezzel nem azt mondom, hogy egy érintett segítő nem hasznos vagy nem hiteles! Sőt! A kérdés nem a tapasztalat és az érintettség, hanem az út, ahogy kijött belőle és az, ahogy jelenleg menedzseli magát.

Ha pedig nem érintett a segítőd, annak lehet még egy előnye: Feltehet olyan banálisnak tűnő kérdéseket és megláthat olyan nyilvánvaló dolgokat, amikre egy érintett segítő (pont az érintettsége miatt) vak lehet. Emellett a segítőd kevésbé van kitéve a bevonódásnak, ezért tisztább keretek között tudtok dolgozni.

Látható, hogy a jó segítő nem feltétlen az érintettségéből származik, hanem a belső megdolgozottságából.

“Ezt már ismerem…”

Mivel a segítő is ember, és az ő emberi működése és környezete sem feltétlen sokban tér el a kliensétől/páciensétől, elég gyakran előfordul, hogy a segítő már volt olyan helyzetben, amiben a kliens/páciens. Ez egy teljesen hétköznapi dolog. A segítő reakciója vagy stratégiája viszont az érettségi és megdolgozottsága szintjétől függően változatos lehet.

Kezdőként gyakori a pozitív stressz. Az az egyszerre bizsergető, mégis megnyugtató érzés, ami általában úgy tudatosul, hogy “Jaj de jó, ezt már ismerem! Ezzel boldogulok!”. És bár ott van a “nem adunk tanácsot” mondat is a tudatunkban, gyakran van egy kicsit (vagy nagyon) sürgető, talán feszítő érzés is: a fel nem ismert, szinte automatikus bevonódás.

A teljesen jóhiszemű, segítő szándékú, tudattalan bevonódás...

viszont biológiailag tesz képtelenné a kliens-fókuszú támogatásra. Sorry, de a segítő szándék és a tapasztalat ilyenkor nem tudja mederben tartani a folyamatot. A megdolgozatlan saját élmények észrevétlenül összefolynak a kliens élményével és a két folyót utána elég nehéz különválasztani. (Főleg, hogy ez teljesen tudattalan.) Ilyenkor az történik, hogy a saját (pozitív vagy negatív) élményem egy fokozott szimpatikus tónust állít be. Nem tudatosan. Ez egy vegetatív szabályozottság, senki nem tehet róla.

A saját élmény által kiváltott szimpatikus aktivitás

viszont egy más alapbeállítást rendez be a segítő idegrendszerben:

1. A fókusz rászűkül a saját testi- és érzelmi élményeinkre: Emiatt érezhetjük úgy, hogy nagyon megértjük a klienst, együtt rezdülünk vele. Az az illúziónk, hogy a kliensre hangolódtunk, de a valóság az, hogy a saját élményünk hatása alatt állunk és nem tudjuk függetleníteni magunkat tőle. Nemcsak az objektivitás, hanem a kliens-fókusz és a partnerség is észrevétlenül sérül.

2. A segítő stresszreakciói a saját-élményre reflektálva jelennek meg, nem pedig a kliensére, mivel stresszhelyzetben mindenki "magát menti" elsődlegesen, tudattalanul. Ez egy kódolt reakció, nem pedig önzés. Mivel pedig a két folyamat összefolyik, a segítő indirekt módon "magát menti" a kliens folyamatában. Mivel ilyenkor a stressz szint nem akkora, hogy teljesen elvegye a prefrontális kéregtől a szót, megjelennek a kognitív torzítások, mint pl. a “gondolatolvasás”, de egy azonosulás is jelen lehet. Ergo a segítő a saját coping-jait és stratégiáit önkéntelenül is a kliens felé közvetíti verbálisan és/vagy nonverbálisan.

3. Mivel stresszben vagyunk, a túlélő funkciónk aktív, emiatt frusztrálódunk. Most már mindketten. A segítő és a kliens is. Ebben a beszűkült, bevonódott állapotban a segítőn lévő nyomás a megmentő szerepbe tudja tolni őt, ami játszmához vezet(het).

4. Mivel pedig a segítő tartja a kereteket, aki már nem a kliens-élményre építve kísér, átmehet észrevétlenül az ön-szabályozás azon stratégiájára, ahol a másik személy reakcióit kontrollálva szabályozza a saját frusztrációját. Észre sem veszi a segítő, de ilyenkor azért nem hagyja dolgozni a témáján az ügyfelet, mert ő vált frusztrálttá, és ezt a frusztrációt azáltal csökkenti, hogy megmenti az ügyfelet is (az egyébként szükséges és produktív) frusztrálódástól. Pl. nonverbális jelekkel terelgeti, saját megoldását osztja meg, vagy akár elkezd tanácsolni.

A fentiek abszolút neurobiológiai szinten zajló, természetes, tudattalan folyamatok eredményei, és gyakran ki sem derül, hogy mi történt. Csak azt veszi észre a segítő, hogy bizonyos helyzetekben kénytelen megoldást adni a küszködő kliensnek, és akár meg is magyarázza magának, hogy a kliensnek volt erre szüksége, miközben a kliensnek a saját megoldásán kellett volna dolgoznia, a segítőnek pedig a saját önszabályozásán.

Ahhoz, hogy ezeket felismerjük, elkerüljük és érettebben kezeljük, nem még egy képzést kell elvégezni, hanem segítőként saját magunkon kell dolgoznunk rendszeres szupervízióban és/vagy terápiában. Ennek pedig szintén neurológiai alapjai vannak: Ugyanis, ha a saját élményünkön nem egyszerűen “csak átmentünk”, hanem fel is dolgoztuk és integráltuk, onnantól kezdve ugyanaz a helyzet már nem triggerel, nem indítja el ezeket a vegetatív szimpatikus folyamatokat, tehát nem vonódunk be. Feldolgozás és integrálás nélküli élményeink viszont automatikusan bevonódást hoznak létre, akár a legmagasabb tudatossági szint mellett is.

A tudatosság önmagában nem véd a bevonódástól! Egy megdolgozott személyiségű és működésű, szupervíziót rendszeresen igénybe vevő segítő viszont tisztább és hatékonyabb támogatást tud biztosítani a klienseinek.