A munkahelyi kapcsolatok gyakran összetettebbek annál, mint elsőre gondolnánk. Nemcsak a szervezeti kultúra, a szakmai elvárások és együttműködési formák alakítják őket, hanem a saját kötődési mintázataink is. Ezek azok az idegrendszeri „tanult reakciók”, amelyek meghatározzák, hogyan érzékeljük a közelséget, a távolságot és a biztonságot különböző szerepeinkben. Szupervíziós üléseimen ismét felbukkant, milyen könnyen vezethet félreértéshez, ha ugyanazt a helyzetet egy adott kötődési szemüvegen keresztül látjuk.
A segítői szakmában rengeteg módszer, technika és eszköz létezik, de egy dolog mindig mindezek előtt jár: a segítő–kliens kapcsolat minősége, azon belül pedig a biztonság megteremtése. A polivagális elméletből már pontosan tudjuk, hogy biztonság nélkül nincs valódi fejlődés, és hogy az idegrendszer nem a “ténylegesen biztonságosat”, hanem az ismerőset keresi.
Ezért olyan fontos megérteni, hogy a különböző kötődési mintázatú kliensekszámára a biztonság teljesen mást jelent, és hogy ez nem egy "kognitív kategória", amit a tudatosítva és a klinesnek elmagyarázva azonnal megváltozik, hanem ez az idegrendszer automatikus, ösztönös válasza. A neurocepció szintjén dől el, hogy a kliens kapcsolódik, távolodik, zár vagy nyit. Ha ezt a segítő nem érzékeli, akkor akarva-akaratlanul pont azt az élményt erősítheti meg, ami gátolja a folyamatot.
